Hogy mi is történt Szerbiában azalatt a pár nap alatt? Aki nem volt ott, sosem fogja megtudni, sosem fog neki átjönni. Ennek ellenére mégis megpróbálok egy kis ízelítőt adni, hogy mi hogyan éreztük magunkat déli szomszédunknál.
Az indulás napja szerdára esett. Az eredetileg meghirdetett létszám folyamatosan csökkent, csak amikor a vonaton ültünk derült ki, hogy mindössze 4-en megyünk le Belgrádba. Az út hoszú volt, a határ után nem sokkal már sötétségbe is borult a külvilág. Ezzel a ténnyel nem is foglalkoztunk, jól éreztük magunkat, ettünk, ittunk, nevettünk. Nem sokkal Belgrád előtt azonban már a European Night miatt kezdtünk el aggódni, mivel erőteljesen fogyóban volt az egyik ajándék. Belgrádban, a vasútállomáson már vártak minket a szervezőink, Tatjana, Ivana, Danica és Đorđe. Kedvüket szegte a hír, hogy csak négyen jöttünk, mivel a szállások már le voltak foglalva. Elkísértek minket a szállásig, újra megtapasztalva, hogy milyen bliccelni, majd egy rövid pihenő után beültünk az egyetemtől nem messze levő egyik pub-ba. Számunkra a legnehezebben elfogadható (legalábbis számomra) az ott levő cigifüst volt. Évek óta áldom azt, aki kitiltotta a beülős helyekről a dohányzást. Ezután elmentünk az egyetem alagsorában működő zenés-táncos helyre, ahol is az alkohol árak… részegítően alacsonyak voltak.
Reggel nagyon finom helyi étellel, burekkel kedveskedtek nekünk, én húsosat kaptam, Juci túrósat. Étkezés közben próbáltunk hazai ismerősöket szerezni, akik le tudnának jönni, de akciónk sikertelenül zárult. A városban az első utunk – millió AJDE (ez annyit jelent, hogy: gyerünk) közepette – az egyik metróállomáshoz vezetett, amit feltétlen meg kellett néznünk. Utunk tovább Nikola Tesla múzeumába vezetett, ahol az elektromosság és mágnesesség feltalálásának első éveibe vezettek be minket. Habár Tesla Amerikában halt meg, mindvégig jugoszlávnak mondta megát. Aztán következett a városnézés, AJDE-k közepette. Tatjana sokat mesélt a történelmükről, a török elnyomásról, és az azt követő időkről. Meglátogattuk a Szent Száva templomot, a Szent Márk templomot, a Parlament épületét, végigsétáltunk a Tasmajdanon, átmentünk Belgád központjában levő sétálóutcán. Az ebéd is tradicionálisan szerb étel volt. Ezután Sanja és Maja is csatlakoztak hozzánk. Délután, már sötétben, a „Nándorfehérvári várat” látogattuk meg. Megtudtuk azt is, hogy habár Belgrád nagy, az új városrészében, Új-Belgrádban az ég világon nincs semmi. Az esti pihenés után a party egy Száva parti szórakozóhelyen volt, ahol élő zene szórakoztatta a közönséget. Ezt később tudtuk meg, hogy náluk pont fordítva van, az élő zene van később, és a „party” zene pedig előtte. A reggeli felkelést senki nem siette el, persze indulás előtt megint volt AJDE, AJDE. Újvédékre az út nem volt épp mindennapi, először is egy teljesen lepukkant, 35 fokra fűtött szerelvénnyel utaztunk. Az egy vágányú, 40-es pálya és a mindenhol megálló vonat megtette a magáét, a körülbelül 100km-es távot csaknem 2 óra alatt tettük meg. Ez sokkal többnek tűnt. Ekkor mondták azt is, hogy ők a két pont közötti „távolságot” időben, és nem távolságban mérik. Az állomásoknál a vonatról történő leszállás és „levegővétel” teljesen általános volt.
Lebombázott épület Belgrádban
Újvidéken két taxival mentünk a szállásra, teljesen eltérő árat fizetve. Habár a taxi olcsó, sőt, nagyon is olcsó volt, a fizetendő ár, mintha a véletlenen múlott volna. A szorzó számot inkább hasraütésszerűen beállító taxis meg csak vonogatta a vállát, amikor megkérdezzük, hogy miért a hármas tarifával hozott minket. A szállásunk egy Duna parti apartman volt. Meleg vacsi várt minket, ami nem is lehetett volna más mint káposzta. Este visszamentünk a belvárosba, ami ekkorra már megtelt emberekkel. Kimondottan olyat, hogy táncos hely, nem találtunk. Ők ezt a pub-okban, egy arra elkülönített helyen oldják meg. Ennek következtében kicsit szűkös volt a hely. 🙂
Másnap, szombat, a városnézés nevében telt. Először a várat néztük meg, amit egy újabb, helyi (vagy nem helyi:) ) lány mutatott meg nekünk. Ő is mesélt a törököről, a magyarokról, a bombázásokról. Én mindenesetre a legtöbbet Tatjanatól tudtam meg, aki személyes élményekkel és emlékekkel teletűzdelt beszámolót mesélt el a Szerb-Horvát háborúról, még a második világháborúban, majd a Délszláv háborúról, és a NATO bombázásról. Legmegdöbbentőbb volt számunkra, hogy a NATO bombázás 1999-ben történt, nem is messze tőlünk, amikor már sokunk általános iskolába járt. Olyan bombázásokról, és harcokról volt szó, ami a mi határunktól csupán pár km-re történt. Ez elég megrázó volt számunkra. Délután végignéztük a történelmi belvárost, több-kevesebb AJDE-val. Az estét egy helyi pub-ban töltöttük, ahol csak a pincértől lehetett rendelni és nekik is kellett fizetni.
Reggel mindnyájan beállítottuk óráinkat, nehogy sietni kelljen, vagy lekéssük a vonatot. Persze megcsúsztunk, és rohanva pakoltunk össze, az elbúcsúzásra is csupán néhány pillanat maradt. Még sírásra sem volt idő. Hazaút a vonaton megint hosszú volt, és habár mindnyájan álmosak voltunk, egyikőnk sem tudott aludni. Talán a sok izgalom miatt. Vagy a sok élmény miatt. Átérve a határon boldogan vettük észre, hogy újra itthon vagyunk. De ott volt még mindenkiben az a felejthetetlen pár nap, azokkal a fantasztikus emberekkel, akikkel nem telt el egy perc nevetés, mesék nélkül, akikkel egyszerűen jól éreztük magunkat, mert valahogy egymásra találtunk.
Hát ez történt Szerbiában. Nagyon jó volt, és reméljük lesz még lehetőség visszamenni. Legalább még egyszer.
Helméczy Judit, Tóth Zsófia, Lukács Szabolcs, Caesar Bálint
A cikk szerzője: Caesar Bálint